Trattoria da Augusto

Trasteverében mindig talál az ember valamit. Ezúttal Augustóban kötöttünk ki, egy olyan történelmi trattoriában, amely egy csendes kis téren található — és már csak az a tény, hogy Trasteverében csendes helyet találsz, szinte csoda. Nem lehet foglalni, kívül várakozol, sorban állsz. A menü napról napra változik, csütörtökön például gnocchi, nagymama konyhájából való finomságok. Az ötlet megvan.

Kezdjük azzal, ami működött: a puntarelle-k. Ropogósak voltak, tisztességes mártással, semmi kifogásolnivaló. A римский артишок jó volt, háziasított, jól megfőzve. Eddig minden rendben.

Aztán megérkeztek az első fogások és a helyzet megváltozott. A cacio e pepe messze volt az elégségestől. A rigatone jól volt főzve, de teljesen íztelen volt, és fölötte egy sajtkrém pecorino és bors kombinációból, amely nyilván előre készült és sosem kötödött össze a tésztával. Két külön dolog volt a tányéron. Az eredmény még arra sem csábít, hogy lenyeld az utolsó falatkát.

Az amatriciana olyan volt, mint egy étkezői tál. A guanciale olyan nagydarabban volt vágva, mint két bacon szelet, egy kicsit főzve, anonim paradicsomlé, pecorino és bors gyakorlatilag hiányzott. Hiányzott az egész zsírososság, amit az ember elvár.

A tiramisú — ja igen, még az édességig is jutottunk — szilárd szelet volt, kávé nélkül, frissesség nélkül, istentudja mikor készítve. Elfogadható, semmi több.

A szolgáltatás udvariatlan volt, nem abban a szimpatikus római értelemben, hanem egyenesen bosszantó módon. Jobbnak érzed magad kívül, a téren, egy szép magnólia alatt. Belül sötét és szűk.

Húsz euró fejenként ezért. Legalább őszinte, az ehhez a környékhez járó ipari cuccokkal szemben. De az őszinteség nem elég.