Osteria Palmira

Véletlenül érkeztem meg Palmirához, egy olyan helyet kerestem, ahol meg tudok állni anélkül, hogy sietnem kellene. És valóban, az atmoszféra pontosan erről szól: kedved támad maradni ott, pihent állapotban, nem olyan helyről van szó, ahol megeszel és rögtön rohansz.

Kezdjük a guancialóval, mert végül is ez a lényeg. Meglehetősen kevésbé volt roppanós az amatricianában és a grisciában is. Kár, mert a többi jó volt. Az amatriciana valóban jó paradicsommal rendelkezett, érezted a minőséget, de az a kicsit puha guanciale arra késztet, hogy azt gondolj: "lehetett volna jobb". A gricia ugyanez a história a guancialóval, és rajtaadásul túl sok volt a pecorino. Túl sok, igazi. Eltakart mindent.

De hát nem azzal keltem fel, hogy csalódott legyek. Sőt. Az elején egy forró panzanellát hoztak nekünk, olyan, mint egy finoman felmelegített tortilla. Rendkívül egyszerű, de eltalálva. Kiegyensúlyozott ízek, semmi bonyolult, olyan dolgok, amelyek erőfeszítés nélkül működnek.

A tiramisu a végén nagyon puha, finom volt.

Ami megütött, hogy érzi az ember, hogy figyelmet fordítanak az alapanyagokra. Nem használnak semmiféle véletlen dolgot. Van szándék arra, hogy a római konyha úgy működjön, ahogy kell, még akkor is, ha néhány részlet még finomításra szorul. A hely jól érzi magát, ez a pont. Nem csupán az étkezésről van szó.

Visszamennék? Igen, talán valamit másikat próbálnék. Vagy talán éppen a carbonarát, ki tudja, hogy ott is így van-e a guancialóval...