Le Romane

Barcelonában voltam, 35 fok volt az árnyékban, és elkezdem keresni egy carbonarát. Logikus, igaz? Nos, azt mondták nekem, hogy a Le Romane készít jó carbonarát, szóval ellenőriznem kellett.

A hely szép, nem turisztikus terület, két vidéki szoba belül és asztalok kívül. Tele spanyolokkal, de mindannyian pizzát esznek. És még csak nem is a klasszikus kerek, hanem egyfajta óriási lapát, amit ezer feltéttel kell megosztani. Oké.

Én egyenesen a supplira és a carbonarára fogok, mert ezért jöttem. A supplì kicsi, de jó, ragu van benne, szépen megsütve. Külföldön legalább megállja a helyét, sok római hely rosszabbul csinálna. Kézműves, érezni lehet.

Aztán megérkezik a carbonara, és itt bonyolódik. Nézd, a tészta al dente, a guanciale szépen ropogós, a krém majdnem tökéletes. A szakács tud főzni, ez egyértelmű. De. A pecorino. Istenem, milyen pecorino-t használtak, azt a sósvértes fehéret, amit tavaszkor a babfejek mellett eszel, érted? Azt az annyira érleltet, amely szétszáll a száj a sótól. Nulla kerekség, nulla finomság. Elpazarlottak egy olyan ételt, amely valójában nagyon jó lehetett volna az alapanyag rossz választásával.

Kár, mert a technika teljesen ott van, de az a pecorino mindent elpusztít. Talán a barcelonai carbonarák között a legjobb is, kinek tudom, de a megfelelő sajttal egy másik bolygó lenne. Remélem, valaki a konyhában olvassa ezt, mert érdemelnek jobbat csinálni.